A középkori történelem egyik legérdekesebb fejezete a keresztes-háborúk kora, melyben a pápa hívó szavára és az európai főnemesség vezetésével tízezrek indultak a Közel-Keletre, hogy harcban foglalják vissza a kereszténység ősi, szent városát, Jeruzsálemet. A közrendűek bűnbocsánatért, a köznemesek birtokokért, a főnemesek pedig hatalomért vállalták a muszlimokkal való véres küzdelmet. Így történt, hogy 1099 nyarán, egészen pontosan június 8-án (azaz épp ma 921 éve) Bouillon Gottfried Alsó-Lotaringiai herceg csapatai körbefogták az ősi várost és hosszú, egy-két hónapos ostromra készülve elszánt rohamra indultak Jeruzsálemért.
Antiochia ostroma (1097)
Az első keresztes hadjárat közvetlen előzményének az 1095 –ös clermonti zsinat tekinthető. Az egyházi vezetőket a francia származású II. Orbán pápa (Odo de Lagery) hívta össze Clermont városába, ahol összesen tizenhárom érsek, kétszázhuszonöt püspök és több mint kilencven apát jelent meg a invitálására. A zsinat legfontosabb része Orbán pápa lelkesítő beszéde volt arról, hogy a keresztény Európának kötelessége Jézus földjének visszaszerzése a muszlim szeldzsuk törököktől. A prédikáció hátterében az állt, hogy 1071 –ben a Manzikerti csata után hatalmas török seregek foglalták el a keresztény Bizánc birtokait és terjesztették ki hatalmukat a Szentföldre is. A pápa nem tűrhette a bibliai partok iszlám kezekbe kerülését, amellett a pápai hatalom és befolyás terjesztése, illetve gazdasági érdekek is a keresztes-hadjáratok elindítása mellett szóltak. Orbán pápa bejárta Európa nagyvárosait annak érdekében, hogy rábírja a főnemességet a Szentföldért folyó harcra. Szenvedélyes szónoklatai nem maradtak hatástalanok, mint ahogyan a birtokszerzés reménye és a minden korábbi bűn alóli feloldozás ígérete is jelentősen motiválta azokat, akik 1096 elejétől gyalogosan, csapatokban néha magányosan elindultak Jeruzsálem felé. A hadjárat hivatalos kezdete 1096 augusztus 15 lett, bár azt megelőzően, az év első felében már körülbelül 100 ezer Nyugat-európai paraszt és polgár kelt útra a Szentföldre.
A keresztes fősereg – mely túlnyomórészt franciákból, flamandokból és normannokból állt és olyan főnemesek vezetése alatt vonult, mint a lotaringiai Bouillon Gottfried, a tarantói I. Bohemund herceg, a flamand-földről érkező II. Róbert herceg és IV. Rajmund toulousi gróf - a Duna vonalát követve Magyarországon és a Balkán-félszigeten keresztül jutott el Konstantinápolyba. Útközben egyes keresztes csoportok – leginkább a szegényebb közrendűek - gyakran próbáltak fosztogatások révén élelemhez és készletekhez jutni, és ez sokszor vezetett a helyi lakossággal történő összecsapásokhoz. Így történt ez akkor is, amikor Magyarországra értek. Könyves Kálmán magyar uralkodó azonban nem tűrte a keresztesek rablásait, és katonáival keményen megregulázta csapataikat.
Konstantinápolyt elérve a keresztesek áttelelés céljából megálltak, és csak 1097 májusában folytatták útjukat tovább délre. A törökökkel vívott döntő csata Dorylaeumnál zajlott 1097 július 1 –én, és az európai erők fényes győzelmével végződött. Ám ezt követően a győzelemittas keresztes sereg részekre szakadt: Bohemund tarantói normann herceg Antiochiában, Balduin lotaringiai herceg pedig Edessában hozott létre saját fejedelemséget. Antiochia ostromáról lásd fenti képet. Az 1097-es 1098 –as esztendő a Szentföld közelében fekvő szeldzsuk területek megszerzésével telt. Főleg Antiochia bevétele tartott sokáig: a keresztesek 1097 októberétől egészen 1098 júniusáig ostromolták falait (nyolc hónapon keresztül). Végül 1099 tavaszán megkezdődhetett a Jeruzsálemért induló hadjárat is.
Kik voltak a szeldzsukok?
A török etnikum egyik csoportját alkották, akik eredendően a török nép őshazájának számító Kaszpi-tenger - Aral tó vidékén éltek, majd innen vándoroltak a XI. század középső harmadában Európa és Bizánc felé. (Türkmenisztán ma is azon a vidéken fekszik, "őrizve" a törökség gyökereinek ősi földjét.) A kilenc évszázaddal ezelőtt útra induló szeldzsukok Manzikertnél a középkor egyik legnagyobb csatájában győzték le Bizánc hadait és hatalmas területeket foglaltak el a konstantinápolyi görögöktől. A szeldzsukok fénykora ezt követően jött el, ám a XIII. században egy újabb török törzs indult el a török őshazából, akik meg őket szorították vissza. Az újonnan érkező törökök voltak az oszmánok (nevüket első nagy vezetőjükről, Oszmánról kapták.).
Jeruzsálem ostroma
A város ostroma június 8 –án kezdődött és több mint öt-hétig tartott. A település az egyiptomi székhelyű Fatimida Kalifátushoz tartozott, így annak uralkodója, Al Afdal rendelkezett felette. A kalifa a védelem élére Iftikhar ad Daula -t nevezte ki, aki 1200 muszlim és 500 zsidó harcost tudott bevetni a falakon. Ám a muszlim harcosok minden előkészületet megtettek az ostromra: megerősítették a falakat és minden élelemforrást eltüntettek Jeruzsálem környékéről, sőt még a kutakat is megmérgezték.
A Jeruzsálemet ostromló keresztény sereg 40 ezer embert számlált,de ennek a tömegnek csak alig felét alkották valódi katonák és lovagok, a többi csupán kísérőkből, szolgákból, iparosokból, papokból, szolgákból, kereskedőkből és kalandorokból állt. A sereget Toulouse-i Rajmund és Bouillon Gottfried vezették. Az ostrom az első napokban a keresztényekre nézve kudarcok sorozatából állt. Veszteségeik tetemesek voltak, ám a belső várfalat nem tudták bevenni. A sikert végül az hozta meg, hogy a támadók ostromtornyok építésébe fogtak, melyek közül az egyiket sikerült a belső várfalhoz juttatniuk. A keresztesek ezen a tornyon keresztül végül bejutottak a várba és a kapukat kinyitva ellepték az egész várost. 1099 július 15 –én Jeruzsálem keresztény kézre került.
Bouillon Gottfried (1060-1100)
A keresztes lovagok a város bevétele után iszonyú vérengzésbe kezdtek és tízezer szám gyilkolták le Jeruzsálem muszlim és zsidó lakosait. A példátlan mészárlás évszázadokra bemocskolta az európaiakat a muszlimok körében. Végül a győzelmi mámor "kiélése" után megalapították a Jeruzsálemi Királyságot. Ám a király kiválasztását illetően a keresztes lovagok gondba kerültek. Először a sereg fővezérének Tolulousi Rajmundnak ajánlották fel a Jeruzsálem királya címet, aki az illendőség kedvéért először elutasította a megtiszteltetés, de úgy tervezte, hogy a második felkínálást követően majd nagylelkűen elfogadja azt. Csakhogy számítása nem jött be, mert a lovagok másodszor már nem kínálták fel neki a trónt, hanem Bouillon Gottfriedhez fordultak, aki azonnal igent mondott a felkérésre. Ugyanakkor hozzá kell tenni: végül a királyi címet Gottfried nem vette fel, csak a Szent Sír Őrzője maradt. A Jeruzsálemi királyság 88 éven keresztül állt fenn, mely idő alatt előbb Gottfried leszármazottai uralkodtak (Boulogne-ház), majd az Anjouk következtek a trónon.
Éppen 88 évvel Jeruzsálem visszaszerzését követően azonban, a kurd származású egyiptomi szultán, Szaladin (Szaláh ad-Dín), - aki a VIII. század óta virágzó Arab Kalifátusból kiszakadt Fatimida Kalifátust megdöntve hozta létre saját birodalmát (1171-ben) - felszabadító harcot kezdett a Szentföld újbóli muszlim kezekbe vételéért. Amikor 1187-ben támadásra készült a Jeruzsálemi keresztény királyság ellen, a Jeruzsálemben frissen hatalomra került Lusignani Guido úgy döntött, hogy nyílt csatában mérkőzik meg Szaladinnal. A hibás döntés 1187 július 3-án, a végzetes hattini csatában hozott katasztrófát a keresztesek számára, amikor minden hadra-fogható keresztény lovag kivonult Jeruzsálemből a sivatagba. Itt víz nélkül menetelve, nyílt terepen kellett megütközniük a muszlim túlerővel. Guido 20 ezer fős serege szinte megsemmisült, amikor Szaladin 30 ezres hada "szabályosan" legázolta őket.
A vereséget követően a katona nélkül maradt Jeruzsálem is elesett és 1187 október másodikán, 88 év után újra muszlim kézre került a város. Az utolsó keresztesek Akkó várának 1291 május 18-án történő eleste után hagyták el végleg a Szentföldet.
Harmat Árpád
