Történelmi érdekességek rovatunkban ezúttal a középkor lovagi kultúráját és a lovagi tornákat vennénk górcső alá. De előtte érdemes tisztázni a "lovagkor" fogalomkörét. Nehezen datálható "nem hivatalos" korszakot jelentett Európában, melynek kezdetét több történész is a 732-ben Franciaországban lezajlott, Poitires melletti csatához köti, melyben Martell Károly (majordomus) a frank lovagok segítségével megvédte a Frank Királyságot (és így Európát is) a délről érkező (Ibéria felől betörő) arab hódítókkal szemben. (A királyt lovon segítő harcos = lovag.) Innentől kezdett teret nyerni a hűbériség rendszere, vagyis annak szokása, hogy az ország földjeit birtokló király, föld-adományozásokkal jutalmazza az őt fegyveresen szolgáló főnemességet, akik aztán így kapott földjeikből további részeket adnak, a nekik szolgáló közép-, vagy kisnemeseknek. Az így kialakuló hűbéri láncok adták aztán egy-egy középkori királyság fegyveres erejét, mely azonnal hadba szált az uralkodó hívó szavára.
A lovagkor azonban más-más időszakokban vette kezdetét a kontinens különböző királyságaiban, de általában véve a X.-XII. századra már szinte mindenhol jellemző lett. Nálunk, Magyarországon, az 1077 és 1095 közt uralkodó Szent László éppen úgy megkapta a "lovagkirály" megnevezést, mint a másfél évszázaddal később trónra lépő Nagy Lajos királyunk (uralkodott: 1342-1382). Már ebből is jól látszik, hogy a lovagkor bizony egy több évszázados periódus volt az európai történelemben: kezdete Nyugat-Európában már a VIII. századra visszanyúlik, vége pedig a tűzfegyverek megjelenéséhez kapcsolódik, melyet az 1525-ös páviai csata jelképezett, melyben már nem a lovagi szabályok szerint folyt a küzdelem - a Habsburgok vezette csapatok és a franciák között - hanem a muskéták első, tömeges bevetésével. (Akadnak történészek, akik a lovagkor végét - legalábbis francia és angol területen - az 1346 -os crécy csatához vagy az 1415-ös azincourti csatához kötik, hiszen ezekben rúgták fel először a lovagkorra jellemző háborús szabályokat, amikor az első ágyúkkal (Crécy) illetve íjászok tömeges bevetésével kényszerítették ki az ellenséges tábor lovagjai feletti győzelmet.) Ám akárhogyan is nézzük, a X. és XIV. század közti időszak minden értelmezésben a lovagkort jelentette kontinensünkön, amikor bizonyos lovageszmények, szabályok és szokások jellemezték a nemesség életét. Ekkor zajlottak a keresztes háborúk, ekkor alakultak ki a nagy lovagrendek (templomosok, Német Lovagrend) és ekkor élte virágkorát a nemesi kultúra is.
Ezzel el is érkeztünk a lovagkor legelső fontos jellemzőjéhez: lovag bizony, csak király által nemessé tett földesúr lehetett, paraszt, vagy polgár soha. Az uralkodó rendszerint egy háborús hőstett, vagy az uralkodó érdekében tett szolgálat, többnyire csatában mutatott bátorság okán adományozott nemesítő oklevelet valamely hívének (kard általi nemesség), melyben birtokot kapott az illető illetve nemesi címert, mely többnyire magával a hőstettel függött össze. A címerekkel a heroldok és persevantok foglalkoztak, akik különleges tisztviselőkként a király és a főnemesek szolgálatában álltak és ismerték a címer-készítés szabályait. (Ezt ma a heraldika tudománya írja le.)
A lenti képen egy nemesítő oklevél látható, melyet 1581-ben Rudolf császár adományozott Káldy Dömötörnek, a következő lényegi szövegrészlettel: "hűséges szolgálatának érdemeiért ... királyságunk nemeseinek gyülekezetébe felvesszük"
Nemesítő oklevél (armális) Forrás és az oklevél teljes szövege: sites.google.com
A nemesítő oklevél a XVI. századig többnyire valamilyen állatbőrre vagy hártyára készült, később már inkább papírra írták. Az armális (címerleírással bíró nemesítő oklevél) egy példánya a királyi irattárba került, egy az adományozotthoz, egy-egy pedig a hiteles-helyekhez, egyházhoz. Ez a fontos dokumentum illetve a föld és a nemesi címer együttesen tették nemessé a szerencsés kiválasztottat, aki innentől kiváltságos státuszát, (királytól kapott birtokával együtt) utódaira is tovább-örökíthette. Családneve innentől a birtoknévvel kapcsolódott össze (pl. amikor Zsigmond király 1409 október 18-án Hunyad várát egyik leghűségesebb fegyveresének adományozta, az illető felvehette a Hunyadi nevet. Így lett belőle Hunyadi János.) A frissen nemessé tett birtokos aztán rendszerint saját várat épített vagyonának őrzésére és jobbágyokat telepített földjeire, akiktől jogában állt adót szedni, sőt bíráskodhatott is felettük. Kiváltságai közé tartozott a fegyverviselés és az is, hogy ügyeivel, kéréseivel közvetlenül fordulhatott a királyhoz (valamint részt vehetett a rendi gyűléseken, megyegyűléseken). Vívhatott párbajt, részt vehetett lovagi tornán, lehetett bandériuma (magánhadserege, saját zászlaja [bandériuma] alatt.)
A nemesség a X. és XIV. század közti időszakban rendszerint a lovagi szokások szerint élte életét: vagyis például fiait egészen kicsiny koruktól megtanította a lovaglásra és a lovagi harcra (vívásra, lándzsa használatra). A nemes ifjak kis túlzással előbb tudtak lovagolni mint járni. Ami persze túlzás, de rávilágít arra, hogy mi jelentett valódi és komoly értéket a lovagság körében. A leendő lovagok fiatal korukban gyakran kerültek egy-egy másik, legendásan nagy harcos közelébe, hogy annak főúri udvarában tanulják meg tőle a hadakozás különböző formáit. A már említett Hunyadi János például alig 16 évesen a déli végvárak élére kinevezett Ozorai Pipo (Filippo Scolari) mellett tanulta a kardforgatást, majd Lazarevics István, szerb fejedelem udvarában kapott katonai képzést.
A bátorság, a lovagi harc ismerete, a súlyos (gyakran 20-25 kilós) lovagi páncél megfelelő, szakszerű viselése és a bajvívás mellett (melyekre még visszatérünk) az ifjú lovagok többnyire költészettel foglalkoztak. Többnyire megtanultak írni-olvasni, sőt saját verseket írni (trubadúr-költészet). A lovagoktól elvárták a gyengék gyámolítását, a nők tiszteletét, az igazság képviseletét és az egyház iránti főhajtást, melyek többsége napjainkra is a "lovagiasság" cimkével ellátott jellemzők körébe tartozik.
A lovagi családokban Nyugat-Európa szerte a legidősebb fiú örökölte a nemesi birtokot (és a bárói vagy grófi címet), a másod-, illetve harmad szülötteknek egyéb érvényesülést kellett találniuk. Ilyen lehetett a beházasodás egy főúri családba, vagy egy keresztes hadjáratban való részvétel (és földszerzés a Szentföldön), esetleg rabló lovagnak állás, vagy nagy ritkán a királyi hadban illetve más főuraknál való szolgálat (birtokadományozás reményében).
A lovagok a csatamezők mellett - és a háborúk szüneteiben - úgynevezett lovagi tornákon bizonyították hősiességüket és harci tudásukat.
A lovagi tornák hasonló rendszerben zajlottak, mint napjainkban a foci bajnokságok: mindig más városban zajlott egy-egy torna, majd következett a végső megmérettetés egy kijelölt helyen, amikor az adott év legvégső bajnoka is megszületett (mint ma a világbajnoki döntő). A lovagi torna legfőbb "versenyszámát" lovon, lándzsával vívták meg, melynek során a teljes páncélzatba bújt harcosoknak egymás felé vágtatva kellett a nyeregből kiütniük ellenfelüket, hosszú, több méteres lándzsáikkal. Ha testen, vagy sisakon találták a másikat (de az illető a lován maradt), az is pontot ért, de a legtöbb pont az említett nyeregből kiütésért járt. A lovagi viadalokon persze voltak más versenyszámok is, amikor karddal, vagy néha más fegyverekkel (pl buzogánnyal) küzdöttek meg egymással a tornára benevezett nemesek.
A lovagi tornákon kizárólag csak nemesek vehettek részt, az ősi származást és a királytól kapott nemesi oklevelet előre igazolni kellett, mely a lovagot szolgáló heroldok feladata volt. A herold bemutatta ura nemesi címerét és oklevelét, a perszevant pedig a lovag első versenyszáma előtt úgymond "felkonferálta" urát, vagyis korábbi győzelmeinek és hőstetteinek felsorolásával, hosszan méltatta a harcra készülő nemest. Ezt követte csak a tényleges küzdelem. A tornákon az első három helyezett kapott jutalmat, mely gyakran jelentős pénzjutalmat jelentett. A lovagi páncélzat, a fegyverek, a pajzsok és maga a ló is óriási értéket képviseltek a X-XIV. században. Egy-egy lovag teljes felszerelése (fegyvereivel lovával és szolgáival együtt) többnyire kitette egy kisebb falu teljes éves összjövedelmét. A lovagokat legalább 4-5 segítő is kísérte, hiszen szinte minden harcosnak volt saját heroldja, perszevantja, lovásza, apródja és fegyverhordozója is, sőt főnemesek, grófok, hercegek esetében ehhez a kísérethez még külön ellátó személyzet is társult (öltöztető szolga, szakács ... stb).
A lovagi tornákon használt fegyverek elvben nem voltak alkalmasak az élet kioltására, a lándzsák vége le volt tompítva és a kardcsapásoktól is megvédte őket a páncélzat. Ugyanakkor sérülések így is előfordultak, sőt néha halál is: II. Henrik francia király például 1559 június 30-án egy párizsi lovagi tornán olyan súlyosan megsérült, amikor egy összecsapásban a sisakrostélyán keresztül egy lándzsaszilánk (a lándzsa kettétörését követően) a szemébe fúródott, hogy néhány nappal később belehalt sebesülésébe.
A lovagi kultúra egyszerre volt jelen az irodalomban, költészetben, egy adott társadalmi réteg (nemesség) életmódjában, bizonyos eszmények, ideák követésében és adott harci kiképzés illetve harcmodor elsajátításában, követésében. Sajátos korszakban öltött testet, a sötétnek tartott (valójában inkább csak nehezebben érthető) középkor, azaz aetas media legizgalmasabb fejezetében, a lovagkorban.
Harmat Árpád
***
