Az 1930-as évek Európáját sajátos viszonyok jellemezték: a kontinens országainak jelentős része tekintélyuralmi rendszereket működtetett - így például Lengyelország (Pilsudski-rendszer), Jugoszlávia, Bulgária, Románia, Magyarország (Horthy-rendszer), Törökország, Portugália (Salazar-rendszer) - és számtalan náci-fasiszta rezsim is kialakult - mint Olaszországban (Mussolini alatt), Spanyolországban (Franco alatt) és Németországban (Hitler alatt). Ráadásul ott volt még a Szovjetunió is a maga sztálinista, kommunista diktatúrájával. A 11 felsorolt európai állam mindegyike "zárójelbe tette" a maga parlamentjét és egy-egy legfelsőbb autokrata vezetőt (vagy diktátort) helyezett saját országa élére (rendszerint korlátlan jogkörrel). A maradék európai államok közt valódi parlamentáris demokrácia csak Nagy-Britanniában, Franciaországban, a Benelux államokban, illetve Észak-Európában (Dániában, Svédországban) érvényesült. (És talán még egy-két Közép-európai országban, mint Csehszlovákia [míg fel nem darabolták] és Svájc).
Ugyanakkor gazdasági sikereket a náci Németország tudott csak felmutatni: ipari termelése Hitler hatalomra kerülését követően felfelé ívelt, hadseregét modernizálták (és felduzzasztották), miközben a Führer a külpolitika terén is sikert sikerre halmozott: visszaszerezte a Saar-vidéket (népszavazással), a Rajna-vidéket (katonai bevonulással), a Memel-vidéket (hódítással), Ausztriát (az Anschluss révén) és Csehországot (a müncheni konferencia befolyásolásával). A nyugati nagyhatalmak, Daladier és Chamberlain (a francia illetve angol elnökök) nem mertek határozottan szembefordulni Hitlerrel, mert tartottak attól, hogy éppen azzal kockáztatják a háború kirobbanását. A Führer pedig rendesen vissza is élt helyzetével: 7 milliós haderőt hozott létre, új harckocsikkal (A Panzer III. és Panzer IV. típusokat 1936-ban és 1937-ben kezdték gyártani.) Németország a müncheni konferencia után (1938 őszétől) a világ egyik legerősebb gazdaságával és hadseregével rendelkező nagyhatalma lett és készen állt a háborúra.
Adolf Hitlert már csak egyetlen gondolat aggasztotta: a kétfrontos háború veszélye. A Führer fejében ugyanis a két legfőbb ellenséget Franciaország és a Szovjetunió jelentette (saját tapasztalataiból indult ki, hiszen végigharcolta az első világháborút, ott volt a Somme -i csatában is és látta ahogyan Németország háborút veszít a franciákkal (és angolokkal) szemben.) Az Egyesült Államok egyáltalán nem aggasztotta, nem számolt beavatkozásukkal, mert úgy vélte, hogy a távoli országot nem érdekli Európa. Hitler többször is hangoztatta: lenézi és gyengének tartja a heterogén országot. 1944 decemberében, az utolsó nagy ellentámadásának elindításakor (Wacht am Rhein), így fogalmazott az Egyesült Államokról:
"A történelem folyamán soha nem volt ellenségeinkhez hasonló szövetség, mely annyira heterogén elemekből tevődött volna össze, annyira széthúzó célokkal […] Olyan államok, melyek célkitűzéseiket napról napra, mint a hálója közepében ülő pók képes követni az eseményeket, megfigyelheti, hogyan válnak ezek az ellentétes törekvések egyre erősebbekké.” (forrás: Zagebesprechungen im Führer Hauptquartier. Herausgegeben von H. Heiber. Stuttgart 1962. 232.I.)
Igazából a szovjetektől sem tartott, mert a szláv népeket alsóbbrendűeknek tartotta és úgy vélte, hogy egy árja német katona akár 5-6 alsóbbrendű orosz katonával is felér. Csupán az a lehetőség zavarta, hogy a kemény diónak bizonyuló Franciaország elleni harc közben esetleg a szovjetekkel is harcba kell bocsátkoznia. Hitler legoptimistább álmaiban sem feltételezte (a háború küszöbén), hogy végül egyetlen hónap alatt térdre kényszeríti majd a franciákat. Márpedig így lett, hiszen 1940 május 9-én indult a Fall Gelb hadművelet Nyugat-Európa ellen (a német hadsereg ekkor lépte át a luxemburgi-német határt) és június 14-én Párizs már meg is adta magát. ELŐZETESEN a Führer úgy vélte: hasonló forgatókönyv vár a németekre, mint az első világháborúban, azaz hosszú hónapokig, esetleg akár egy évig is eltartó harc Franciaországgal, miközben keletről a "vörös veszély" is fenyegetheti Németországot. Ennek elkerülése érdekében kötötte meg Sztálinnal a Molotov-Ribbentrop-paktumot (vagy más néven: szovjet - német megnemtámadási szerződés) 1939 augusztus 23-án, melyben bebiztosította, hogy amíg Nyugat-Európa legyőzésén munkálkodik, addig a "háta", vagyis a szovjetek felőli határszakasza "nyugalmas" legyen. Ám a valóság másként alakult: Franciaországot sokkal gyorsabban legyőzte mint előzetesen hitte és bár egy ideig valóban elkerülte a kétfrontos harcot, - hiszen 1941 júniusától 1944 júniusáig (az 1943-as afrikai és Dél-olasz szövetséges harcoktól eltekintve) csak egyetlen komolyabb frontra kellett koncentrálnia (a szovjetekkel szembeni frontra) - végül mégis két tűz közé került az USA hadba-lépésével (és a normandiai partraszállással).
Karikatúra Hitler és Sztálin "barátságáról" mely olyan, hogy miközben kezet fognak, másik kezükben pisztolyt szorongatnak
Valójában Hitler 1921 és 1941 közt, a náci párt megszervezésétől a Barbarossa-hadművelet megindításáig (a Szovjetunió lerohanásáig) folyamatosan számolt a Szovjetunió megtámadásával. Retorikájába már az 1920-as években beépítette a végtelen szláv puszták megszerzését, amikor a "Lebensraum" emlegetésével a magasabb rendű (übermensch) németség számára az alsóbbrendű (untermensch) keleti népek földjét jogos szerzeménynek minősítette. Vagyis a Führer számára soha egy pillanatra sem volt kérdés, hogy előbb-utóbb megtámadja majd a Szovjetuniót; a kérdés csak az volt, hogy mikor. Egy ideig halogatta, a kedvezőtlen körülmények (nemzetközi helyzet, időjárás ... stb) miatt, majd 1941 június 22-én utasítást adott a Barbarossa - terv kivitelezésére. Az első cél a dupla "A" vonal elérése lett, az Arhangelszk - Asztrahán vonalig való hódítás.
Amivel nem számolt (sem ő, sem vezérkara), az a hihetetlen távolságok és téli időjárás jelentette nehézségek sora, az elnyúló utánpótlási vonalak problémája és a vártnál nagyobb szovjet tartalékok megléte (túl azon, hogy egyetlen árja német nem ér fel 5-6 orosszal, ahogy Hitler gondolta. Bár az igaz, hogy a keleti fronton háromszoros volt emberanyagban a szovjet veszteség).
Hogy mi volt a helyzet eközben Sztálinnal? Nála egészen más problémák merültek fel: 1924-ben Lenintől átvett hatalmát 15 évbe tellett bebetonoznia. Sorra elűzte vagy kivégeztette korábbi vetélytársait: Trockijt, Zinovjevet és Kamenyevet. Aztán jöttek a pártkizárásokat célzó perek, párt-tisztogatások a "másodvonalban": ilyen volt a tizenhatok pere (1936), majd a tizenhetek pere (1937) és a huszonegyek pere (1938). Ezt követte a hadsereg "szelektálása": a legfőbb parancsnok, Mihail Tuhacsevszkij megöletése után 50 hadtest- és 154 hadosztály parancsnokot küldött a kivégzőosztagok elé. Üldözési mániája nem ismert határt. Nem érdekelte, hogy a Vörös Hadsereg elveszíti tábornoki karának legnagyobb részét (amiért később, 1941-ben nagy árat fizetettek a német sikerek alatt, amikor hiányoztak a tapasztalt szovjet stratégák), a fő szempont az volt, hogy senki ne tudja fenyegetni a "Gazda" pozícióját. (Sztálin betegesen rettegett attól, hogy a legfelsőbb vezetői kör egyszer megpuccsolja hatalmát.)
A belső tisztogatások közben a szovjet gazdaság és hadiipar fejlesztése illetve a nemzetközi helyzet változásainak monitorozása másodlagossá vált, így Sztálin 1939-ben meglepődve vette észre, hogy miközben ő saját belső ügyeivel foglalkozott, Európában egy teljes hatalmi átrendeződés ment végbe alig hat esztendő alatt (1933 és 1939 között). Innentől már csak a versenyfutás maradt számára az idővel: muszáj volt időlegesen megállapodnia Hitlerrel (ez volt a már említett Molotov-Ribbentrop paktum) hogy időt nyerve nekilásson a szovjet hadsereg megerősítésének.
A "legendás" T-34 -es szovjet harckocsi
Az 1934-ben komótosan meginduló harckocsi-programot ekkor kapcsolták magasabb "fordulatra", hogy a nagyon is kiszámítható német offenzívára elkészüljön végre egy ütőképes szovjet harckocsi-típus. Ez lett a T-34, mely az egész program megindulásának évéről kapta nevét. Nagyjából ennek a döntésnek - illetve a fentiekben leírt időjárási - helyi viszonyoknak és ázsiai tartalékoknak - köszönhette a Szovjetunió, hogy végül a Barbarossa-hadművelet az eredetileg tervezett "AA" vonalat nem tudta megközelíteni és Moszkva alatt kifulladt.
A T-34 -es, olcsón előállítható harckocsik tömeggyártása (majd a T-34/85 megjelenése), a kölcsönbérleti szerződésekkel a Szovjetunióba érkező temérdek utánpótlás (többek közt 376 ezer amerikai teherautó, 51 ezer dzsip és 18 ezer repülőgép oroszokhoz szállítása), illetve a szovjet hadiipar "felpörgése" és óriási embertartalékainak mozgósítása együttesen eredményezték a fordulatot 1943-ban. (1944-ben a teljes szovjet hadiipari kapacitásnak 20%-át adták a Lend-Lease szállítmányok az USA -ból.)
A grafikon forrása: tortenelemcikkek.hu
DE 1941-ben, főleg a Barbarossa-hadművelet alatt (1941 június 22 és 1941 december 5 között) ennek a bizonyos fordulatnak még nem volt semmi előjele. Akkor még csak az látszódott, hogy Sztálin nagyon elszámította magát és a Szovjetunió keservesen "ébredt fel" a német offenzíva alatt.
Hitler és Sztálin háború előtti politikája gyökeresen más utakon járt egészen a Molotov-Ribbentrop paktum megkötéséig. Onnantól már mindkét nagy diktátor a másik fél lépéseit figyelte, versenyfutást folytatva az egymással lefolytatandó harcra való felkészülésig. A versenyfutást Hitler nyerte, aki 3 millió katona, Szovjetunió elleni támadásra vezénylésével lepte meg a még mindig felkészületlen Sztálint. Aztán a Gazda lassan "magához tért" és a szovjet "gőzhenger" mennyiségi fölénye (emberben, hadianyagban, harckocsiban mutatkozó többlete) fokról-fokra legyűrte a Wehrmacht csapatait. A végeredményt már mindannyian tudjuk. Antony Beevor kiváló brit hadtörténész megfogalmazása szerint "A német hadsereg háborús veszteségeinek 80% -át a keleti fronton, a szovjetektől szenvedte el". A történelem két legnagyobb zsarnokának küzdelmét Joszif Visszarionovics Sztalin nyerte.
***
Az utolsó 100 komment: