Évtizedeken keresztül elvárta a magyar pártállam - előbb Rákosi Mátyás, majd Kádár János vezetésével - hogy megünnepeljük minden év áprilisának negyedik napját, mert a "hősies" vörös hadsereg ezen napon "szabadította fel" hazánkat a nácik uralma alól. A "felszabadulás ünnepe", ahogyan akkoriban nevezték, piros betűs napként szerepelt az 50-es, 60-as, 70-es és 80-as évek naptáraiban is, noha sem a felszabadulás ténye, sem annak pontos dátuma nem stimmelt.
Katonai ünnepség április 4-én, az 1950-es években. Forrás: Fortepan
Sokáig nagyszabású ünnepségek, katonai felvonulások, parádék és tömegrendezvények keretében emlékezett meg az ország a dicső Vörös Hadsereg áldozatos, felszabadító harcáról [lásd fenti képet]
Megszabadulva azonban a marxista terminológiától, viszgáljuk meg először a fogalmat: felszabadulás. A kifejezést azt az érzetet kelti, hogy egy súlyos és szenvedésekkel teli elnyomás alól történő megváltás zajlott 1945 áprilisában, melynek során a megszállók által sanyargatott nép megmentőiként fogadta a segítségükre érkező hősöket. Nos, ez a kép enyhén szólva sem stimmel: a Magyar Királyság 1940 november 20-án önként írta alá a Hitler vezette Háromhatalmi Egyezményhez való csatlakozást (gróf Csáky István külügyminiszter kézjegyével ellátva a szerződést), így a náci Németország egyik legkomolyabb szövetségesei voltunk, a háború kezdetétől.
Ráadásul a végsőkig ki is tartottunk Hitler mellett: az 1944 márciusi német megszállás után is segítettük a Wehrmacht harcát, sőt Horthy Miklós sikertelen kiugrási kísérletét követően (az 1944 október 15 utáni hónapokban) a nyilasok vezetésével küzdöttünk német "barátaink" oldalán. Kezdetben elenyészően kevés magyar katona állt át a szovjetekhez (csak Miklós Béla tábornok első magyar hadseregéből egyes csapatrészek), majd 1945 áprilisáig összesen is csupán 45-50 ezren. Ez a szám az 1944-es teljes magyar haderőnek alig 9-10 százaléka volt.
Ez arra utal, hogy az évtizedeken keresztül felszabadítókként beállított szovjet csapatokat a magyar hadsereg 90 százalékkal ellenségként fogadta 1944 őszén és fél éven keresztül harcot is folytatott ellenük. Budapesten 51 napig tartott az ostrom, melyben házról házra haladva valóban a legvégsőkig harcoltunk, miközben 70 ezer szovjet katonával végeztünk (a németekkel közösen). Ez már önmagában sem éppen úgy hangzik, mintha nagy testvéreinket "felszabadítókként" vártuk volna, de vegyük hozzá a bevonuló orosz katonák mára már feltárt kegyetlenségeit, erőszaktevéseit és rablásait, melyek szintén nem találtak - érthető módon - túl barátságos fogadtatásra részünkről. Komoly károkat okoztak azzal is, hogy a malenkij robot keretében 130 ezer magyar polgárt vittek kényszermunkára.
Ami a dátumot illeti: április 4, mint a hazánkból elmenekülő német csapatok "távozása" szintén nem stimmel. Joszif Sztálin ugyanis bár március 16-án táviratilag adta parancsba Zsukovnak és Tolbuhinnak (a Vörös Hadsereg főparancsnokának és a második ukrán front fejének), hogy legkésőbb április 4-ig űzzék ki Magyarországról a németeket - és a két "derék" tábornok mindent meg is tett az ukáz teljesítéséért - ám a Rábafüzes - Nemesmedves vonalon (Szentgotthárd közelében, az osztrák határon) nem várt ellenállásba ütköztek. A harcok túlnyúltak a "gazda" által megadott határidőn, ám sem Zsukov sem Tolbuhin nem mert erről Sztálinnak jelentést tenni. Ehelyett inkább, - hogy elkerüljék haragját - április 4-én győzelemről adtak hírt és a parancs teljesítéséről tájékoztatták a diktátort azzal a kijelentéssel, hogy Magyarország a náci uralom alól határidőre fel lett szabadítva. Közben viszont még 9 napig folytak a harcok az osztrák - magyar határon és csak április 13-án, sikerült az utolsó német egységeket is menekülésre kényszeríteni. Az utolsó település, amelyről elűzték a németeket, Pinkamindszent volt. A történészek által felkutatott tények és körülmények dacára Magyarország felszabadításának ünnepnapja 39 éven keresztül (1950 és 1989 között) április negyedike volt és a tankönyvekben is ez szerepelt.
Ami az úgynevezett "felszabadítást" követte, az a nyomor volt és a szovjet csapatok megszállása. Tizenkét évvel később, 1957 május 27-én szovjet - magyar kormányközi egyezmény törvényesítette a szovjet megszállást, mégpedig határidő nélkül, ideiglenesen. Ez a bizonyos "ideiglenes itt tartózkodás" aztán még kerek 34 évig tartott. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy 1991 június 16-án hagyta el Magyarországot a záhonyi hídon áthajtva fekete Volgáján.
***
