Épp 34 éve történt, 1986 április 26-án, hajnali 1 óra 23 perckor a Szovjetunióban - egészen pontosan Csernobil és Pripjaty városok közt a Lenin atomerőmű 4-es reaktorában - egy rosszul megtervezett és szabálytalanul végrehajtott kísérlet során. A Viktor Bruhanov igazgató tudtával és Nyikolaj Fomin főmérnök engedélyével megkezdett kísérlet - mely egy esetleges áramszünetnél lehetséges pót-generátorokkal való hűtést tesztelte volna - Anatolij Gyatlov főmérnök-helyettes irányításával teljes káoszba fulladt és egy szabálytalan leállítási procedúra végére annyira instabil állapotba hozta az RBMK reaktort, hogy az gőzrobbanást okozott (a hűtőrendszerben), majd még egy detonációt a reaktormagban. Következményként: lerobbant a reaktorház teteje és 1700 tonna sugárzó grafit került a környező területekre és 200 ezer terabecquerel radioaktív sugárzó anyag került a levegőbe (kripton, xenon, cézium-izotópok).
A 4-es reaktorház közelében 15 ezer röntgen (150 sievert) sugárzás alakult ki. (Az orvosok szerint 500 röntgen/h azaz 5 sievert/h sugárzás már halálos dózisnak számít.) A robbanásban azonnal meghalt két dolgozón kívül a detonáció közelében szolgálatot teljesítők 500 és 15 ezer röntgen közt sugárzás-dózist kaptak, csak úgy, mint a helyszínre érkező első tűzoltók is, akik még a reaktorház tetejére is felmentek oltani. (Azzal az információval érkeztek, hogy csupán az erőmű tetőszerkezete kapott lángra.)
Az erőmű vezetői és feletteseik 36 órán keresztül nem vették komolyan a helyzetet és az első sugárzás-mérésekből indultak ki, melyek 3-4 röntgennél nem mértek magasabb értéket (ennek azonban nem az volt az oka, hogy valóban ilyen alacsony lett volna a sugárzás, hanem az, hogy mindössze ekkora volt a méréstartományuk). Az első hiteles mérések - komolyabb berendezésekkel - csak 24 órával a katasztrófa után történtek, de felelős intézkedésekre még innentől is további 12 órát kellett várni. Késve kezdték az erőmű közeléből kitelepíteni az embereket (30 km sugarú körből) és a környező országokat sem értesítették időben. Csak svéd megkeresésekre ismerték el egyáltalán a katasztrófa tényét. Hibázott Gyatlov, hibázott Fomin, Bruhanov, hibázott a szovjet kormány, pártvezetés és Mihail Gorbacsov is.
Felelőtlenségük nem csak ott kezdődött, hogy nem vették komolyan a katasztrófát, hanem hogy nem ismerték el az RBMK reaktorok gyártáshibáit és inkább az egész eltussolását választották. Komolytalan volt a felelősök pere is 1987 júliusában. A tragédiában sugárzást kapott dolgozók és tűzoltók közül 134 embert szállítottak a moszkvai 6-os kórházba rögtön a katasztrófa után, akiknek többsége szörnyű kínok között halt meg (anélkül, hogy segíteni tudtak volna rajtuk).
A válságkezelést Borisz Scserbina miniszterelnök-helyettes vezette, Valerij Legaszov fizikus segítségével. Kettejüknek volt köszönhető, hogy a reaktor-robbanást nem tetézte több, újabb katasztrófa.
Borisz Scserbina és Valerij Legaszov
Ők hívták fel például a figyelmet arra, hogy az olvadó anyag elérheti a reaktor alatti 20 ezer literes vízgyűjtő medencét, ami újabb gőzrobbanást okozhat. (Ezt a veszélyt önkéntes búvárok hárították el, akik leengedték a vizet). Szintén Scserbina és Legaszov szervezte meg azoknak a szénbányászok helyszínre hozását is, akik a reaktor alá fúrva (kézi szerszámokkal), folyékony nitrogénnel hűtötték le a radioaktív lávát, hogy az ne tudjon a talajvízzel érintkezni. Ez szintén újabb katasztrófát hárított el. Végül az említett páros találta meg a lángoló reaktor eloltásának és betemetésének módját is. Javaslatukra helikopterekről homokkal, ólommal és bórral történt az oltás, majd emberek mentek a tetőkre védőöltözetben (és előre megszabott fél-perces váltásokban), hogy a környező tetőkről (melyeket Kátya, Mása és Nina nevekkel láttak el) visszadobálják a radioaktív törmeléket a betemetendő reaktorzónába. A Mása névre keresztelt tetőrészen, mely a 3-as és 4-es reaktorház közti szellőzőépület teteje volt 12 ezer röntgen sugárzást mértek. Ez volt Csernobilban a legveszélyesebb terület, ahol még a 30 másodperces (teljes védőöltözetű) kint tartózkodás is életveszélyesnek minősült.
Végül 7 hónappal a tragédia után, 1986 november 30-ra elkészült végre a felrobbant atomreaktor fölé emelt betont-szarkofág. Legaszov 17 hónappal később (1988 április 27-én), Scserbina pedig alig több, mint 3 és fél évvel a szarkofág átadása után halt meg (az előbbi öngyilkosságban - mert képtelen volt tovább asszisztálni az egész katasztrófát eltussolni akaró állami kampányhoz - az utóbbi természetes halállal).
Az ENSZ 2006 óta 54 áldozatot ismer el hivatalosan Csernobil halottjaként (az erőműben dolgozókat, tűzoltókat és az első, oltást végző helikopter személyzetét). A WHO nem veszi ugyanakkor számításba a védőfelszerelés nélkül dolgozó 100 bányászt, akik a tragédia utáni években haltak meg és azt a több ezer katonát, belügyest, munkást sem, akik a szovjet pártvezetés parancsára - mint likvidátorok - hónapokat, sőt éveket töltöttek a veszélyzónában, a kárelhárításon dolgozva, majd haltak meg különböző betegségekben évekkel később. Ugyancsak a "nem hivatalos" statisztikában szerepelnek azok a tízezrek (sőt százezrek) is akik a robbanást követő 20 esztendőben haltak meg rákos megbetegedésekben, vagy szív-érrendszeri problémákban.
A főbűnösök: Bruhanov, Gyatlov és Fomin
Ma Csernobil és Pripjaty kísértetvárosok és a 2016-ban átadott új, acél szarkofággal együtt kézzel fogható, látogatható emlékművei az 1986-os tragédiának. Csernobil neve ma egyszerre jelent önfeláldozó hősöket, önző bűnösöket és könnyelmű zsarnokokat, örök időkre az emberiség emlékezetébe vésve felelősségünket a környezetünk és a Föld iránt.
***
